Történetünk 2008. március 31-én kezdődött, amikor is hősünk (aki nyilván én vagyok) nagyon apró repedésekre lett figyelmes a fél éves Apple márkájú laptop számítógépe hátulján, s mivel a viszonteladója honlapján olvasott erről a hibáról, s arról, mit érdemes ilyenkor csinálni, megtette a szükséges lépéseket: értesítette a viszonteladót (iJoe személyében), aki azonnal meg is rendelte a szükséges hátlapot.
Teltek, múltak a hetek, mígnem 3 hónappal (!) később, június 30-án meg is érkezett az alkatrész. Hősünk (aki még mindig én vagyok) másnap (Rudi barátjával együtt) le is utazott Budapestre kocsival, hogy a gépet a szervizbe elvigye. A szervizben egy kedves hölgy azt mondta nekik, ott kell hagyni a számítógépet, majd másnapra kész is.
Így is lett. Másnap hát emberünk visszavonatozott a masináért, majd úton hazafele használatba is vette azt. „Remek!” — kiáltott fel, mikor meglátta a fényesen csillogó újszagú fehér hátlapot. Mikor Esztergom városában a vonatról leszállt, úgy döntött, meglátogatja a Párkányban élő keresztszüleit, hogy megmutassa nekik az új színében tündöklő gépét. Meg már amúgy is régen látta őket, na. Mikor azonban majd’ egy órás gyaloglás után a nénikéjének mutatni akarná a gépet, az nem kapcsolt be. Egy mappa kezdett villogni a képernyőn, rajta egy kérdőjellel. „Mi a fene?” — kérdezte emberünk saját magától, hisz’ ilyet még sose látott azelőtt. Nem kicsit lett ideges.
Hazaérve az első dolga volt, hogy édesanyja számítógépén egy böngészőt nyitva a beszeljukmac.com honlap fórumát keresse fel. „Nem látja a vinyót, nyomd le az Alt-ot induláskor!”, „PRAM reset!”, „Ha egyik se segít, akkor bizony elromlott a vinyó.” — ezek a hozzászólások valahogy nem sok jót sejtettek, de üsse kő, hősünk csinált PRAM resetet, nyomva tartotta az Altot, de a gép csak nem indult. „Nabasszus! Bekrepált a hárdiszk. Már csak ez hiányzott!” — sóhajtozott, mélyen belül persze tudva, hogy azért fontos adat nem veszhetett el, hála a Time Machine-nek.
Ezzel a lendülettel történetünk szereplője egy újabb emailt írt Józsinak (aki még mindig a viszonteladó, ugye), aki konstatálta, hogy hát nagy valószínűséggel tényleg a merevlemez lesz a ludas, de ha van biztonsági mentés (márpedig van), akkor nincs ok aggodalomra, a lemezt garanciában cserélik, amennyiben valamikor emberünk beugrik vele hozzá.
Így is történt. Történetünk szereplője bevitte a gépet a MacBolt.hu boltjába, ahol Józsi és csapata megállapította, hogy a lemeznek kutya baja, hiszen azt áthelyezve más Mac-be, az elindul. „Hmm, akkor mi lehet a gond?!” — töprengett emberünk magában. „Valószínűleg a SATA vezérlő a bűnös. Mivel az része a hátlapnak, a szervizesek ezt is cserélték, s valószínűleg rosszat tettek vissza.” — szólalt meg Joe. Ezzel a megállapítással senki sem tudott vitatkozni, így a gépet ismét a szervizbe kellett küldeni. A munkalapra sejtelmesen felkerült egy „Nagy valószínűséggel a SATA vezérlő a rossz” felirat, hősünknek pedig a bolt egy cseregépet biztosított a szervizelés idejére, ami a törvény szerint nem a bolt, hanem a szerviz kötelessége lenne. Lenne…
Augusztus 11-ét írunk, egy hónap telt el a másodszori szervizbe szállítás óta. A gép megérkezett a boltba mint tökéletesen működő laptop. Hősünk elment érte, visszavitte a cseregépet, megkapta a sajátját, ami végre ment. Öröm, boldogság, tánc, mulatság.
Három nap sem telik el, s a gép lefagy. „Hö?” — néz meredten maga elé emberünk, mikor ezt látja, s ráismer a tünetre, de valahol mélyen bízik benne, hogy ez most nem az, ez most nem lehet az. Restart, kérdőjeles villogó mappa ikon, email írás iJoe-nak, sok-sok anyázás (a szerviz fele címezve, természetesen), meg minden ami kell. Hősünk gépe ismét a szervizben, a cseregép — úgy néz ki — nem akar megszabadulni emberünktől.
2008. október 31-e, péntek van. Egy rövid email jön Józsitól: „Szia, megjött a MacBook az Almáriumból”. Hétfőn hősünk rohan a boltba, hogy végre átvegye az összesen több mint 3 hónapig szervizben heverő gépét. Vissza is kerül a már picit poros gépbe az akksi, a merevlemez és a RAM-ok, de az már a boot hangig sem jut el. Fekete képernyő, álló ventilátor, semmi reakció. A boltban megfagy a levegő, majd egyszer csak: „Biztos jó RAM-okat tettük vissza?” — kérdi Joe, de a kérdést igazából saját magának szegezi, majd emberünk minőségi Kingston memóriamoduljait két gyári Apple-félére cseréli. A gép még mindig nem indul. „Hmm, csak nem az egyik RAM slot romlott el?!”, majd kihúzza az egyik RAM modult, s a gép elindul. Egészen a merevlemez keresésig, ahol megint bedobja a kérdőjeles mappás manővert. Mindeközben figyelmesek lesznek még valamire: a kijelző fényereje valamiért durván egyenetlen lett.
Elmondhatjuk tehát, hogy hősünk gépével az elmúlt 2 hónapban nem sok jót csináltak, rosszat viszont annál többet. „Hát, akkor úgy néz ki, a cseregépünkön még mindig nem lesz fedlap cserélve.” — viccelődik Joe, majd megállapodnak abban, hogy személyesen viszi vissza a szervizbe a június óta használhatatlan masinát, s az asztalra csap, ha a szerviz be meri dobni a „bocsi, de a számítógép már nem garanciás” poént.
(folytatás)
De sajnos én ehhez kevés vagyok és kicsi. Nem tudom megtenni. Gyenge vagyok. És zavar. Ez van.
